XXI. század. No internet. Ez van. Az ember csak egyszer követ el az életében egy kis, másoknak nem tetsző dolgot, és máris olyan szintű hátrányokat szenved, mintha más helyeken embert ölt volna. Mindig is voltak, mindig is lesznek olyan arcok, akiknek ha nem tetszik, amit csinálsz, akkor egyből könyörtelenül lecsapnak, és megfosztanak a ma már szinte alapjognak számító internethasználati jogodtól. És persze megtehetik. Mert ők vannak többen. Szólni mersz? Vissza se kapod. Soha. És dögölj meg. Annélkül, hogy beszéltél volna barátnőddel. Msn-en vagy skype-on.

Az élet egy nagy adag szopó. Ennyi. Amikor kidugtuk kis fejünket anyánk méhéből, szopópályára álltunk. Minden, és mindenki megpróbál megszivatni ott, ahol tud. Ez egy ilyen ország. Dögöljön meg a szomszéd tehene is. Társadalmi összefogás? Ugyan. Össztársadalmi-szopó. Inkább. Miért is segítenék az éhhalál szélén küszködő nyomorultnak, amikor nekem Ray Ban napszemcsi meg Armani cipőcske kell. Ha akar magának kaját, akkor spóroljon? Ja, de miből? Ja, hogy az nem az én bajom? Ja, köszönöm.

Reggelente nyugdíjas-phalanx. Végignézek a városon, és a sok szerencsétlen, munkába igyekvő ember között, inkább előtt állandóan nyugdíjas-phalanxokat látok. Sietnek. Mennek valahova. Biztos nyugdíjba. Ha az egyetemista egyetemre megy, akkor a nyugdíjas biztos nyugdíjba siet reggelente. Felül a 139-es buszra, elmegy a Déliig, ott átszáll a Metróra, majd leszáll a Deákon, és nagyon gyorsan siet, mert el kell érnie az utolsó metrót, ami nyugdíj fele megy. Mert neki ott kell lennie 8:30ban a nyugdíjban. Nem lehet késlekedni kérem. Ha nem ér be, akkor baj lesz, és nem kap nyugdíjat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.